Már köztudott az, hogy korszakváltás van, és minden átalakul azon a legmélyebb szerkezeti szinten, amire a szerkezet képes, és amit megenged. Nem minden változás éri el a mély alapokat, ezért a változás van ahol gyökeres, és van ahol csak részleges. Jelenleg egyidőben történik a régi működési logikák és rendek lezárása, és az újak felé nyíló igény. Vagyis már egyszerre látszik egyén szinten az, hogy mit zárunk le (konkrétan), és mi felé akarunk menni (vízió szinten).
Az akadémiai és egyetemi szférában is látszik már az, hogy a látszat nem termel eredményt és számokat, nincs összhangban a teljesítménnyel és az érdemek sokszor nem méltányosak. Ugyanakkor az új működési kultúra és logika még nem látszik, mert intézményi szinten nehezebb változást végigvinni, mint egyéni szinten.
Egyén szinten az emberek funkcionálisan működnek, de a feladatok, a folyamatok, a döntések, a reakciók akadoznak, késnek. A fáradás általános. Nyilvánosan „minden oké”, de négyszemközt már mernek gyengének, fáradtnak és betegnek látszani, ami egy nagy előrelépés az őszinteség mentén. Zárnak le ügyeket, szívességkapukat, jófejséget, és nyitnak a korrektség, a méltányosság, őszinteség és a partnerség felé.
Adott a közszférából egy kiváló rendszerben gondolkodó szakértő, aki már tudja, hogy ügyeit, a környezetének bizonyos részeit, és bizonyos működési mintázait zárja le éppen; most már képviseli a saját érdekeit, és céljait, és nem osztogatja a „jó tett helyébe jót várj” szívességeket. A zárás mellett pedig elkezdte megújítani a saját működési struktúráját, aminek a legfőbb célja az, hogy önálló szakmai nevet és pozíciót szerezzen. A fő alkotó elemek a kutatás és a publikáció, ami amúgy teljesen illeszkedik az akadémiai és egyetemi keretbe. Létezik egy kutatási és publikációs terv.
A tudás, amit közzétesz bár egy emeltebb szintje a jelenlegi közkézen forgó tudásnak, de még mindig erősen hordoz korlátokat. Noha a szakmai körnek adhat új perspektívát, a valóságban a szakma eredeti tudósai ennél magasabb szinten indították a szakmához kapcsolható szemléleteket, modelleket és módszereket abból az időszakból, amikor szintén drasztikus komplexitás növekedésből fakadó átalakulás ment végbe a világon (lásd az ipari forradalmak). Vagyis a megosztandó tudás még mindig nem éri el az eredetileg létrehozott szintet, ezáltal a komplexitás megnövekedésének a kezeléséhez még mindig kevés.
A cél egy részleges függetlenedés attól a rendszertől, ami nem ismeri el, csak használja. Egy önálló szakmai pozíció létrehozása, és a személyhez kapcsolható, keretező intézmény független láthatóság, mint saját rendszer megteremtése. Ugyanakkor a stratéga felvet néhány folytonosságra irányuló kérdést: Ha a szakmai pozíció megvan a publikáción keresztül, Utána mi jön? Mi a következő lépés? Miért kell a szakmai pozíció? Mit szolgál? Mi a perspektíva belőle? Hol van benne a jövőkép?
Cél továbbá megtartani azt a keretező intézményi struktúrát, amelytől a részleges leváláson, önállóságon és függetlenségen dolgozik épp.
Adott az egyetemi közeg, mint intézményi, kulturális, és működés logikai keret, a túlszabályozott publikációs közeg, amely mögött szintén azonosíthatók látszatra törekvő, öncélú irányokat meghatározó csoportok, átfutási idők, és egyéb.
A közeg hordozza azokat a tulajdonságokat, amelyek korábban a folyamatos fejlődés eredményeképpen még újszerűek voltak és előnyt jelentő erővel bírtak, mára viszont elavultak. Inkább a látszatra adó, de valódi tartalomtól, innovációtól, közösségi értékektől mentes, hatalmi dominancia elvre épített, kifutóban lévő értékhalmaz. A magyar tudományos tér akkut identitásválsággal küzd, ha csak az MTA irányaiból és a társadalmi szerepvállalásából indulunk ki és a teljesítményértékelés problémakörében zárunk.
A tudományos publikációs tér egyre inkább elválik a társadalmi hozzájárulástól, izolálva és elzárva magát egy öncélú, pozíciókra és számokra összpontosító, de tartalmában egyre hígabb, szűkülő közösséget létrehozva. Láthatóság növelés szempontjából a publikáció ma már nem számít egy ütős belépőnek, ha a hozzáférhetőség korlátos.
A kapacitás ebben az esetben a személy rendelkezésre állása a saját világának a felépítéséhez. A folyamatos rohanás, az állandó fáradtság és kifelé „tök jól vagyok” mára egy életvitel, és majdnem standard elvárás. Ugyanakkor a saját rendszer építését komolyan hátráltatja, fékezi és korlátozza. Észre sem veszi az ember, hogy a sajátrendszert tartalék erőforrásokból építi, mert a főerőforrások a hanyatló rendszer megtartására összpontosulnak. Ha a főerőforrások kimerülnek, a tartalék erőforrásokra kell nyúlni. Vagyis, bár szakaszosan, de folyamatosan másodlagos hangsúlyt kap a saját rendszer építése. Amikor a fő és tartalék erőforrás is kimerül, akkor jön a betegség, amit a többség szintén standard módon a régi rendszer megtartásával tölt.
Tehát van egy pozíció, mint cél, egy olyan közegbe ágyazva, amelynek a lejtőn való haladása már tetten érhető, olyan tudásra építkezik, amely nem lesz elég a komplexitásban küzdő szervezetek stagnáns állapotának, vagy erőforrás égető kapkodó dinamikájának a kezelésére.
A legjobb várható eredmény annyi lehet csak, hogy az működik tovább, ami eddig is működött, csak az energia és erőforrás befektetés túlsúly kicsit elmozdul. Vagyis az átalakulás ennyit enged és az a 10+ éves transzformatív időszak, aminek most a közepén vagyunk, nem eredményez releváns, csak minimálisan elégséges változást.
A kompromisszum magában hordozza a részlegességet, és nem hordozza a teljességet. Átalakulást enged, de megújulást nem. A kompromisszum gyakran drágább, mint az elvágólagosság (a leállás -> szünet és átgondolás -> újrakezdés szerű folytatás), mert két ellentétes irányt együtt tartani, mindig költségesebb, mint egy irányt.
Az elvágólagosság mögött egy intenzív veszteségkezelés megy végbe (a külső és a belső súrlódások feldolgozása és megszüntetése), ugyanakkor a széttartó irányok és a fölösleges erőforráséget megszűnnek. Egy irány marad, amivel kapacitás felszabadulás jár.
