Bár már nem foglalkozom egzakt módon a humán dinamikák tanulmányozásával, mégis előjött ez a téma, amit most már nem érdemes szó nélkül figyelemen kívül hagyni. Ugyanis az inkompetencia hatása lassan eléri a kritikus küszöbszintet. Ez a cikk tehát csak egy kitérő annak, aki

• nemcsak nézni, hanem látni is akar
• nemcsak hallgat, hanem érteni is akar
• nemcsak információt halmoz, hanem szintézisre is kíváncsi.

Általános

Megfigyelés: Évek óta futnak az önsegélyező, önismereti (rövid és hosszabb) videók a különböző közösségi platformokon. A téma központja az, hogy hogyan változtassuk meg a működésünket

• azzal, hogy az önképünket és a világhoz való hozzáállásunkat változtatjuk meg
• azért, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek, nyomorultnak, kilátástalannak, árvának, és mert valamivel magyarázni kell a létezésünket, ami nem lehet a szenvedés.

Saját gondolat: A kiinduló logika elvileg nem rossz, mert ezek az amatőr, önkéntes, mindent tudók mondanak ki valódi törvényszerűségeket és összefüggéseket, miközben észre sem veszik azt, hogy egy ősi emberi játszmában való részvételt tanítják, és kondícionálják egymásba folyamatosan.

Megfigyelés: Ezek a megmondók már nemcsak idősebbek, hanem a huszonévei elején járó fiatalok is, releváns felnőttkori tapasztalat nélkül. Szembetűnő ezekben a videókban az, hogy optikailag mindenki gyönyörű, és maga a megvilágosodás egy eufórikus, érzelmekkel túlfűtött, örömteli csoda. 

Saját gondolat: Az a helyzet, hogy amikor valaki megvilágosodik, vagyis egy összefüggés, ami koherensen visszaadja a valóságot és magyaráz egy teljes oksági láncot, az sosem romantikus, sosincs benne eufória, nincs benne földöntúli szuper boldogság, szeretet élmény, vagy érzelmi intenzitás, csak egy megkönnyebbülés, és maximum annak az öröme, hogy a megértés végigfutott bennünk. Akinél tehát az érzelmek dominálnak egy „megvilágosodás” kapcsán, az biztos, hogy semmit nem értett még meg, és minden, amit abból az érzelmi töltésből akar tanítani, az félrevezetés és tévedés lesz.

Az örök ismétlődő, visszatérő téma

1. a „felnőtté válás”, mint a jelenkor legnagyobb kihívása
2. a „belső gyermek” és a vele való bánásmód
3. az „önszeretet”, miközben éljünk másért, és legyen életcélunk a mások segítése

Saját gondolat: Amikor meghallgatunk egy pszichológust, vagy egy 10+ éves munkássággal a háta mögötti önismereti szakértőt, vagy egy amatőr megmondót, a belső gyermekkel és felnőtté válással egy olyan képzavart hoznak létre az emberben, amit,

• ha az ember egészséges, akkor nem tud hova tenni, de megteszi azt, hogy elgondolkodik rajtuk. Ha pedig nem jut sehova, elengedi a témát.
• ha az embernek valódi gondjai vannak, egyszerűen elvisz, valamilyen asszociációs utakkal és emlékekkel összekapcsol, megél egy intenzív érzést, amit szeretetnek hív, és úgy terjeszt tovább, mint aki megjárta, bölcsebb lett, és a mélységi tapasztalat által felhatalmazva, a nép tanítójává vált.

Egyszerűen nem értem azt, hogy egy 10+ éves önismereti munkásság (önmagán és másoknak segítve) hogyan nem elég arra, hogy ezen képzavarok mögött a mintázat és torzítás a felszínre kerüljön…

A torzított értelmezés és a mögöttes mintázat

A megértéshez szükséges alapok

Először is kezdjük az ajánlott szakirodalommal: ERIC BERNE – EMBERI JÁTSZMÁK (Games People Play. The Psychology of human Relationships)  (bármelyik kiadás, de a minél régebbi, annál jobb elv érvényes). Amíg ez a rövid könyv nincs elolvasva, addig az említett három témában nincs valódi, és használható előrelépés. Eric Berne az 1900-as években elismert pszichológus volt, tehát mondhatjuk azt, hogy egy szakmailag hiteles műről beszélünk. Izgalmas belenézni az önéletrajzába, mert a releváns tanulmányait matematika és fizika, vagyis természettudományi területeken kezdte. Vagyis előbb megtanulta a működés természetes törvényszerűségeit, amit továbbvitt az emberi kapcsolatok tanulmányozásába. Logikailag tehát a tudás jól szerkesztett és biztonságos alapokra épített. 

Berne a könyvében 3 embertípust különböztet meg: A Gyermek, a Szülő és a Felnőtt. Berne a három embertípus különböző kapcsolati relációit mutatja be, és a kapcsolatokban jellemző emberi játszmákat, (vagy a kapcsolat működését fenntartó) dinamikákat. Ezen játszmák nem mások, mint a Felnőttéválás rejtett (számokkal nem bizonyítható) akadályai.

Berne megállapítja azt, hogy egyedül a Felnőtt domináns kapcsolatok lehetnek egészségesek. A Gyermek és Szülő domináns kapcsolatok mögött pontosan a gyermek és a szülő közötti hosszú távon működtetett kölcsönös függőség, a kapcsolatokban egészségtelen mintázatokat, dinamikákat hoz létre. Ezen dinamikák, az egyensúlyi (kereslet-kínálati) törvényszerűségből induló funkcionális szükségszerűségére ebben a cikkben most nem térek ki. Azonban az egyén fejlődése szempontjából magyarázható a cikluslogika, és a hálózati fizika törvényeinek segítségével.

Ha tehát elkapjuk a Felnőtt és a Gyermek kifejezéseket a fenti pszichológiai analógiás képekből, akkor hirtelen találunk egy olyan összefüggést, amely megmutatja azt, hogy az analógiás képek hogyan értelmetlenek a tudományos ismeret kontextusa nélkül a hétköznapi szinten. 

A mintázat kiinduló pontja

A gyakorlati életben a Felnőtt az a személy, aki jogilag betöltötte az életkort. A felnőtt embertől elvárt az, hogy

• felelősségteljes – érti mit jelent az, hogy következmény. Ennek megfelelően képes mérlegelni, és felelősségteljesen döntést hozni. A saját döntéseiért saját maga felel, vagyis felelősségre vonható, elszámoltatható, számonkérhető
• önfenntartó – önellátó, ön-álló (képes a saját lábán megállni). A szükségletei alapján képes a létezéséhez/életéhez a feltételeket megteremteni önerőből. Tudja, hogy a kompetencia határain túl szorul segítségre, vagyis ismeri a képességeit, a kapacitását, és azok határjait. A segítséget pedig felelősségteljesen veszi igénybe
• képes a saját válságait biztonságosan kezelni, mert tartalékokkal felkészített hátteret biztosít saját maga számára
• önálló véleménye van, amely mögött tanult és tapasztalt tudás, önállóan megfogalmazott összefüggések és szemlélet húzódik
• ezen ismérvek alapján életképesek. Képes életben maradni egyedül, vagyis nem szorul rá senkire. 

A gyakorlati életben a Gyermek az a személy, aki jogilag nem töltötte be a Felnőtt életkort. A gyermek emberről közismert az, hogy 

• nem önálló, nem képes az életben maradás feltételeit egyedül megteremteni, vagyis egyedül életképtelen (csúnya, de igaz)
• az életben maradásának feltétele és „eszköze” a szülő (vagy azzal funkcionálisan megegyező)
• az alapvető Maslow féle hiányalapú szükségletek megteremtésére nem alkalmas, nem képes és a (jogi) feltételeknek sem tesz eleget (munkaképes életkor, előtanulmány, szakma, hasonló), tehát forrásokat (tartalékot) sem képes előteremteni önerőből
• tanítani kell, értékmintázatokat, gondolkodásmódot. Nincs önállóan felépített szemlélete és világnézete, csak ösztönszintű véleménye, és az utánzás, másolás képessége
• az életben maradás tehát egy alá-fölé rendelő függőségben tud csak működőképes maradni, ahol normális esetben a gyermek van alárendelt, a szülő fölérendelt pozícióban. Ezt a kapcsolattípust nem szeretjük egyszerű funkcionalitásra letisztítani, mert a mögöttes érzelmi és/vagy családi (jogi) kötések általános kohéziós értékek

A gyakorlati életben a Szülő az a személy, aki jogilag felvállalja gyermek nevelését. A szülő emberről közismert az, hogy

• szintén nem önálló, mert egy gyermekhez a megfelelő mintázatok és értékek továbbörökítéséhez hagyományos családmodell szerint két ember kell. Vagyis két ember, akik egymásba kapaszkodva működnek egy egységként
• jó eséllyel önfenntartó és felelősségteljes, azonban gyakori a távolabbi rokonok bevonása, nemcsak az együttlét öröméért, hanem mint forráskiegészítés is. Gyakori a hitelek, kölcsönök felvétele is, mert a tartalékképzés a valóságban akadályoztatva van.
• a gyermek életkételensége és a szükségletei együttesen indikálják a szülő fölérendeltségének a szükségességét, amelyet a szerep hossza miatt az ember az identitásába képes ágyazni
• a szülő összesen nem Felnőtt és nem Gyermek, hanem a kettő valamilyen kombinációja, egy szükségszerűen fölérendelt pozícióban.

A torzítás magyarázata

A Szülő és a Gyermek közötti alá-fölé rendelő dinamika

• egészséges formában mester-tanítvány játszma, ahol a kurzus végén egészséges elválás történik.
• egészségtelen formában áldozat-megmentő játszma, ahol a kereslet-kínálat metszéspontjában a kölcsönös függőség nem engedi meg a szétválást törés nélkül.

Mivel a Szülő nem egészen Felnőtt és nem egészen Gyermek, az egészségtelen formáció könnyebben és gyakrabban alakul ki, mint az egészséges. Észrevenni pedig nem könnyű azt a játszmát, ami identitásba ágyazódott, ezért kiszállni általában csak töréssel, sérelmekkel lehet. A felnőtté válás pedig pontosan ennek a szükségszerű dinamikának az egészséges lezárása lenne, ha mindenki értené azt, hogy ez nem választás, hanem törvényszerűség.

1, Felnőtté válás: A hangzatos felnőtté válás, mint önismereti és pszichológiai mantra mögött tehát érdemes definiálni azt, hogy mit is jelent felnőttnek lenni, hogy a cél, és az irány legalább látható és érthető legyen. Azonban a felnőtt ember ismérvei rendkívül kellemetlenek azoknak, akik csak a függőségi játszmákban képesek otthonosan működni és életben maradni vagy a valóságukban nem teljesülnek ezek az ismérvek. Tehát az a fiatal, aki a szüleivel él és a szobájából magyarázza el a felnőttéválás rejtelmeit, ott legalább a hitelességet érdemes megkérdőjelezni. Azok, akik a felnőtté válást magyarázzák el, és nem tudják a saját életükkel demonstrálni, azoknál identitásszintű kognitív törést jelent a valódi felnőtté válás témája.

2, Belső gyermek: Amikor pedig azt mondják, hogy „szeretgesd meg, ölelgesd meg a belső gyermek énedet”, lényegében azt üzenik, hogy a belső énünk életképtelen, áldozat, amely gyámolításra szorul. Az a belső énünk, amely mozgatja a külső énünket, illetve, amely megnyilvánul a szemléleteinkben, a működésünkben és a kapcsolatainkban. Vagyis önmagunk motorja. És akkor melyik énünk legyen az, amelyik szeretget és ölelget, az, amelyik gyámoltalan és áldozat, vagy annak a kivetülése? Aztán ha ez a zavar még nem lenne elég, akkor jön erre a nagy érzelmi intenzitás, amikor is érezzük a végtelen szeretetet és még talán el is sírjuk magunkat ebben az örömeufóriában… Tehát nem cinizmusról van szó, hanem a szövegértés és a háttértudás együttes alkalmazásáról, és a torzítások szűrésének a képességéről.

3, Önszeretet: Az képes önszeretetre, aki érti és alkalmazza az önfenntartás, önállóság, felelősség témákat, vagyis a Felnőtt. Aki érti, és nem engedi meg magának azt, hogy beszálljon játszmákba. Független, és nem engedi meg azt, hogy függőségek rángassák az életét, a világnézetét és az értékeit. A működése autonóm, vagyis sajátmaga által épített rendeszerekben él, és abba nem enged beleszólást, vagyis védi önmagát. Mindaddig, amíg egy ember segítésnyújtásban, másokról való gondoskodásban, párkapcsolatban, vagy bármilyen egymásra utaltsági formában képes megélni a szeretetet, vagyis a szeretet nem egy hozzáállás, hanem egy tárgyiasított (a szeretetnek tárgya kell, hogy legyen) megnyilvánulás, addig az önszeretet nagyon messze van. Vagyis az, aki like-okat, népszerűséget és videómegosztásokat gyűjt, attól az önszeretet tanítása hiteltelen. 

Az emberi életciklus kibernetikai megközelítése és a megértés centruma

Alig van olyan ember, aki ne ismerné a fekete doboz modellt, de nagyjából alig páran tudják azt, hogy a kibernetika tudomány alap axiómája, és a menedzsmenttudomány által átvett, de a valóságban meg nem értett működési szemlélete. Azt meg végképp alig páran rakják össze logikusan, hogy a kibernetika, mint élő rendszerekkel foglalkozó tudomány, alkalmazható az emberre is, mint rendszerre. Így ahhoz, hogy érthető legyen a jelenkori önismereti megtévesztés ajánlott egy olyan működési törvényszerűséget beiktatni a gondolkodásba, amely segít a megértésben. A fekete doboz modell törvényszerűségei alapján az emberi élet alapvetően 3 részre osztható:

1. inputok begyűjtése – tapasztalatgyűjtés (hosszú szakasz – minimum kb. 35 év)
2. feldolgozás – pihenés, tanulságok összegzése, „gyógyulás” (rövid szakasz – 1,5-3,5 év) – megjegyzendő az, hogy ezt mindenki válságként értelmezi, mert a köznyelvben és a tanítások alapján így terjedt el. A valóságban pedig egy funkcionális szükségszerűség lenne. A többség erővel dolgozik azon, hogy ebből az időszakból kilábaljon, mert nem készült fel tartalékokkal az időszakra. Itt lehet begyűjteni az összes maradandó betegséget, ha az ember valóban válságként és nem természetes törvényszerűségként kezeli, mert ebben a szakaszban jellemző a whitout jelenség. Ugyanakkor ez a szakasz az is, ahol türelemmel és fegyelemmel az ember rugalmassá és legfőképp Felnőtté válik. Ha ezt a szakaszt nem válságként terjesztenék a pszichológusok, hanem egy szükség-, és törvényszerű időszaknak, akkor lehetne rá felkészülni tartalékkal, és a betegségeket el lehetne kerülni. 
3. outputok kiáramoltatása – a konklúziók-, az összefüggések- és a szintetizált tudás megosztása az első szakasztól eltérő működési formákban, pl. pályamódosítás, hivatásváltoztatás által (a hátralévő szakasz)

Szükséges megjegyezni azt, hogy a feldolgozás és tudásszintézis önálló munka. Ilyenkor az ember magára marad, mert az ember maga és a környezete úgy rendeződnek (eltávolodással), hogy ez a munka zavartalan lehessen. Az ember viszont ezt a szükségszerű átrendeződést értelmezi válságnak, mert a pszichológia önmagában (a kibernetikia törvények nélkül) nem tud magyarázatot adni erre a szükségszerűségre és törvényszerűségre. Amikor az ember és a közösség között a távolság túlzássá válik, az ember magányt él meg teli sérelmekkel és érthetetlenséggel. A válság tehát az, hogy az ember nem érti a saját működési logikáját. 

Vagyis addig, amíg egy ember input szakaszban van, nem értelmezett tapasztalatról beszélni. Az a fiatal tehát, aki önismereti szakértőként azonosítja magát, valójában elegendő adat és tapasztalat nélkül beszél, ami alapvetően a hiteltelenség ismérve. Aztán ha valódi válasz kellene arra, hogy miért létezünk és élünk, akkor a funkcionalitás és a rendeltetésszerűség segít a válaszhoz közelebb kerülni. 

Összegzés

Összesen azt érdemes mindebből meglátni és megérteni, hogy a szövegértés és a háttértudás, amely manapság két alulértékelt tényező, kombinálva segít meglátni a valóságot, a zagyvaságot és a hitelességet. Azok az önismereti szakértők, pszichológusok, akik 5+ éves praxis után is még mindig alkalmazzák ezeket a kifejezéseket, valószínűsíthetően nem értik azt, amit beszélnek. A gyanút erősíti az a tény, ha a szakértő családos ember, mert az nem Felnőtt, hanem Szülő (ismeretlenül rosszabb esetben, megmentő, jobb esetben valóban mester) szerepből próbál meg tanítani és segíteni. Ugyanez az eset áll fenn akkor is, ha a szakértő a szüleivel lakik, mert mindkét esetben a Felnőtt szerep létforma alapvető ismerete a tapasztalat híján nem létezik. A Felnőtt mintázatot kizárólag Felnőtt képes demonstrálni. Tehát aki résen van, odafigyel arra, hogy milyen tartalmakat fogyaszt.